A biofília elmélet

Az ökoterápia elméleti hátterének egyik legfontosabb eleme a biofília hipotézis, amely az embernek az élő rendszerekhez kötődő, evolúciós hátterű pozitív pszichés viszonya.

Elsőként Eric Fromm, német filozófus, szociálpszichológus vezette be a biofília fogalmát (Eckhardt, 1992), rámutatott, hogy az ember pszichológiai orientációja eredendően a többi élő dolog irányába mutat.
A biofília szó szerint az élet, élő rendszerek szeretetét fejezi ki. Tágabb értelemben vonatkoztathatjuk az egész természet szeretetére. A bilofília hipotézist Edward O. Wilson amerikai biológus írta le, lényege hogy az ember és más élő rendszerek között ösztönös kapocs van, és hogy az ember egy olyan emlős, melynek szüksége van a változatosságra és sokféle ingerre a környezetében (Wilson, 1984). Ez a tézis továbbá azt is taglalja, hogy az emberiségnek a mentális fejlődéséhez és egészségéhez szüksége van arra, hogy más fajokhoz és a természethez is mély, kiegyensúlyozott kapcsolat fűzze. Mivel az ember alapvetően, a természet része, ez nem is annyira meglepő – talán nekünk, városi embereknek kicsit nehezebb elképzelni -, hogy az emberiség nagy hányada, természet közeli, vagy konkrétan a természetben való életet él.

A biofília hipotézis azt állítja, hogy az emberiség azon kívül, hogy anyagilag és fizikailag is függ a természettől, alapvető igénye van az esztétikai, intellektuális, kognitív, sőt spirituális jelentéssel bíró dolgokra. Kellert és Wilson (1995) szerint ez a vonzódás többek között genetikai eredetű, továbbá evolúciós fejlődésünk öröksége, versenyelőnyünkkel és genetikai fittségünkkel is kapcsolatos, valamint hozzájárul az egyén kiteljesedéséhez. Ugyan az emberiség közel egymillió éve kezdte el meghódítani a földet, csak az utóbbi tízezer évben kezdett el földműveléssel foglalkozni és településeken élni. Ez azt jelenti, hogy genetikai örökségünk 99 százaléka a halászó-vadászó-gyűjtögető életmódhoz köthető, azaz szoros kapcsolatban van más élőlényekkel. A kelet-afrikai táj és természet olyan mélyen beleivódott létezésünkbe, hogy kutatások alapján az látszik, hogy természeti hívóképeink leginkább a szavannaszerű tájhoz kapcsolhatók. Ha belegondolunk, ez nem véletlen, hiszen a korai emberiség gyökerei Kelet-Afrikába vezethetők vissza, amely táj az elszórt akáciafákon kívül folyókkal és kiterjedt füves pusztákkal jellemezhető. A fákról és sziklákról jó volt a rálátás a környékre, és veszély esetén fel is lehetett mászni a fákra, a víz jelenléte pedig a táplálékot és ivóvizet jelentette. Az emberiség, amikor csak tehette, a fákkal tarkított, nyílt, vízközeli tájat választotta élőhelyéül.
Stephen Kaplan és Rachel Kaplan vizsgálódásai alapján az látszik, hogy a természeti környezettel való kapcsolat örömet, megnyugvást és stresszcsökkenést eredményez (Kaplan & Kaplan, 1989). Ezenkívül a kutatások bizonyítják azt is, hogy a fizikai jóléthez is hozzájárul a természeti kapcsolat. Azok az emberek, akiknek van kapcsolata a természettel, általában jobb egészségnek is örvendenek. Hosszabb távon kimutathatóak a közvetett hatások is, mint az otthonnal, a munkával vagy úgy általában az élettel való elégedettség. Látvány szempontjából a természetet technológiai elemekkel lehet ugyan helyettesíteni, azonban az emberek és más élőlények közötti kapcsolat, úgy tűnik, nem pótolható. Összességében azt mondhatjuk, hogy a természeti környezettel való kapcsolat hozzájárul az egészséghez, a boldogsághoz és az egyén kiteljesedéséhez.

A hétköznapokban hatalmas természethiány halmozódik fel bennünk, ami egyértelműen vezet különböző hiánytünetekhez, betegségekhez. Különösen gyerekeknél megfigyelhetőek a negatív következmények: a gyerekkori elhízás, figyelemzavar, hiperaktivitás, tanulási nehézségek. Erre a gondolatra alapulnak a különféle állatasszisztált terápiák is, amelyek az élőlénnyel való kapcsolat pozitív hatásait aknázzák ki.

Ajánlott szakirodalom

summicron

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük